tebolyodott napok alatt

Ha elkábít a jazz bódító dallama...

Piros voltam.

- Hello.

- Hallo.

- Mit csinálsz?

- Kést élezek.

- Talán meg akarsz ölni valakit?

- Igen.

- És ezt csak így mondod?

- Igen. Miért?

- Mert épp egy életet készülsz elvenni egy emberi lénytől. Érzed a mondat súlyát?

- Nem értem mitől vagy úgy oda. Ölni emberi dolog.

- Igen, és ettől rögtön helyes is lesz? Te megbolondultál!

- Nyilván. Viccből nem mondanék ilyet. Főleg, hogy rólad van szó.

- Mi az, hogy rólam van szó? Heh, meg akarsz ölni?

- Igen.

- Te teljesen megörültél!

- Lehet, de már nem bírom tovább ezt az egészet.

- Duke. Ez nem vicces, hagyd abba!

- Az őrült civódások. Szeretsz-e? Utálsz-e? Gondolsz-e néha rám? És ha igen, akkor mit? Miért? Mindez nem számít majd, ha nem leszel. És végre kialudhatom magam.

- Duke! Rakd le azt a kést!

- Nyugalom. Nem most akarom. Majd akkor, ha nem számítasz rá.

- Haj. Ma este majd csinálok neked olyan nyugtató teát, hátha jobban alszol tőle.

- Reméljük használni fog.

Rendbontás

Szójáték.

Alakoskodás--->Hiányosság--->Ésszerűtlenség--->Világ--->

Játék--->Tévedések--->Élet--->Értelmetlenség--->Világ--->

Hatalom--->Raletivítás--->Hétköznapok--->Végtelenség--->Világ.

Alma zöld

Van egy polcos szekrényem. Apró üveggömböket tartok rajta. Mindegyik búra egy-egy összesűrösödött emléket rejt magában. Mikor magam vagyok, odaállok a polc elé, leveszem és nézegetem őket. Vannak kedvenc gömbjeim is, amik a sok tisztogatástól egészen csillogók, olykor tündöklésük el is fedi apróbb hibájikat. De vannak olyanok is, akik csak egyszer lettek megmozgatva - mikor felkerültek a szekrényre. Porlepte, homályos üvegük alatt az emlékek már egészen megfakultak.
Így működik az emlékezet.