Nézem az emberek szürke, fásult arcait.
Csak nevetek.
Hallgatom emberek szavait, mondatait, beszédeit.
Csak nevetek.
Figyelemmel kísérem emberek érzelmeinek változásait.
Csak nevetek.
Látom a borgőzös, mámor ittas arcokat magam körül.
Csak nevetek.
Látom, ahogy az emberek megfeledkeznek magukról, mindenkiről.
Csak nevetek.
Érzem a tátongó szakadékot a ma és holnap között.
Csak nevetek.
Reggel ragyogását tompán verik vissza a fáradt arcok.
Csak nevetek.
Látom magam, mint visszatérve a hétköznapokba együtt nevetek az emberekkel.
Újra csak nevetek, mást nem tehetek.
Hella aludt túl merev kanapén.
2009. október 24., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
