2013. január 23., szerda

Gondoltál már arra, hogy aki dec.21-én halt meg, annak a maja naptár igazat jövendölt a világvége kapcsán?

ha nem én lennék én, eljáratnám magunkat pszichomókushoz a depresszió miatt.
de miután én én vagyok, jobban örülök, hogy itt éljük ki sötét, pesszimista kedélyingadozásunkat. hiszen a világ kettészakadna, ha nem próbálnánk a fájdalmunkat pórázon magunk után húzni. nem a geoidra gondolok, amin élsz, hanem a saját világodra, amiben létezel.
így csak elméletben törik szilánkosra az étkészlet, szorul ki a tüdőből az utolsó szusz, fakad ér és vér, dőlnek romba álmok, kérdőjeleződnek meg barátságok.
de ne legyünk túl pesszimisták! még akármi történhet. még van időnk, míg el nem pattan az utolsó húr.

2012. augusztus 24., péntek

szünet

lelki jelenségek vizsgálata.
belülről ismerd meg valaki belsejét és az megszűnik létezni a szemedben, mert már nem is ismered.

2012. április 26., csütörtök

Csak mert megígértem, hogy elmesélem

Ma álmomban egy rögeszmém rabja voltam. És nem tudtam ellene tenni semmit.
Fojtogatott a tehetetlenség és a fehérség.
Ültem felhúzott térdekkel és nem bírtam kiverni a fejemből. Még úgysem, hogy a fejemet simogattad.
Aztán már tudtam, hogy csak álmodom az őrültségem. Mikor felébredtem is tudtam, hogy nem volt valóság, az érzések mégis ottmaradtak nyomaszóan. Akárcsak az egész nap utána.
Mondj egy jó okot, amiért elhiszem az ellenkezőjét, hogy nem rohadok belülről.

http://www.youtube.com/watch?v=jjUMcgKGVCA&feature=g-vrec

2012. március 11., vasárnap

gyermekek.


találkoztam egy kisfiúval, aki egy akvárium üvegét kocogtatta. megkedveltem. meg mertem kedvelni.

2012. február 22., szerda

cant write it

ott lenni valakinek
többet jelent mint bármi.

legyen így
sokáig.


2012. február 6., hétfő

-

az élet véges.
ez olykor megkönnyebbülés,
olykor pedig szörnyű.

2012. január 18., szerda

Azt kívánom

Ha körbe nézel, romokat látsz. Kacéran göndörödik a hamu és por egyvelege a lerombolt épületekből. Az elpusztult táj bűzös lehelete, mint délibáb, remeg a távolban. Kósza lépteidet diszharmonikusan visszhangozzák a megtört falak. Ismerőst pillantasz meg egy betontömb alatt, de mikor kínlódva felemeled, kacagásként tovaillan, s a nevetés követi árnyékod léptét. A templom tornya kettéhasadt, mint a villámsújtotta fa törzse. Az őrület játszott itt. Széttépett mindent, mi útjába áll. A kidőlt kereszt tövéből vékony ér fakad, gyorsan szalad a hajszálér a repedésekben. Magába gyűjti az összes port, hamut, félelmet, skarlát pirosan hömpölyög medrében. Az ég alja gondolatoktól vészterhes. Magába gyűjti az összes önutálatot, de már semmi kimagasló pont nincs, amibe belecsaphatna. A vérpatak kiszélesedik a betört ablakú házak között, színe sötét vörössé válik, megtelik a gondok piszkával. A folyó tovább sodródik a dagadó szív felé, beleönti mocskát, amitől lassan feketévé érik a lüktető élet. Az ég ráhajlik a földre, összenyomja a levegőt, kipréseli az utolsó lélegzetet, mire dörgedelmesen lecsap, s neked nincs hova menekülnöd a letarolt tájon. Nem tudod, hova nézz, benned visszhangzik a kacaj, az árnyékod a talpadat csiklandozza. A nyomasztó légkör megtelik tehetetlenséggel, s te nem tudsz mit tenni ellene, a félelem hidegen előkúszik a romok közül, az összes cselekedetedet megbéklyózza, s mikor már azt hiszed, rosszabb nem lehet, az önutálat fellege megtalálja az egyetlen kimagasodó pontot a tájon. S beléd csap a villám.