2010. március 21., vasárnap

Egyszerűen csodálatra méltó az egész.


Egy áporodott délutáni csevely az életről.

Piros: - Tudtad, hogy naponta 5 millió kósza gondolat pereg le az agyunkban?

Zsizsi: - Ez elég ijesztő nem?

Piros: - Mondhatni, és ebből alig fogunk fel párat.

Zsizsi: - Hogy?

Piros: - Úgy értem, csak egy pár foglalkoztat minket igazán. Például, ha most becsukod a szemed egy kicsit. Megnyugszol, még akkor is gondolsz valamire. Majd amikor kinyitod, minden színes, hangok, meg minden körül vesz. Ezernyi emlék csap meg hirtelen, mind egy másodperc töredéke alatt történik, alig 2-3 jegyzel meg és futtatsz tovább, amire még emlékszel is.

Zsizsi: - Milyen kevés.

Piros: - Mond.

Zsizsi: - igen?

Piros: - Miért utálja mindenki az életet? Én még azt is gyönyörűnek találom néha, ami másokat elborzaszt. Annyira el tud bűvölni a világ. A hazugságok. A csalások. A szépek és a bolondok.

Zsizsi: - Hmm. Nem tudom, miért találják borzasztónak. Valahol ijesztően tökéletes. Minden kiszámított átgondolt. Miközben azt hiteti el veled, hogy spontán és trükkös.

Piros: - Fondorlatos, rendezett, közben meg sokszor kaotikus.

Zsizsi: - De minden fel van építve előre. Olyan mintha Valaki tartana a kezében egy üveggömböt, amiben hó esik, megrázogatja és te abban az üveggömben, csak egy kis műanyag figura vagy, aki halálra rémül minden rázásnál, ezzel szórakoztatva azt a Valakit.

Piros: - Én néha azt gondolom, hogy egy fekete-fehér filmben élünk. Úgy nézem vissza a dolgokat amik velem történnek. A szinkron néha elcsúszik, mert rossz a gramofon. A dolgok szépen lassan történnek. Szemcsés képek. Néha akadozó, rossz hangfelvétel. Van amikor csak felirat van, mert minden annyira lehalkul, hogy érzed, ahogy kong a füled és a levegő kicsit fojtogató.

Zsizs: - Ez tetszik.

Te mihez hasonlítanád az életed?

http://www.youtube.com/watch?v=s3eWPBScgCs

2010. március 12., péntek

Miért olyan gyalázatos az a kívánság, hogy hagyjanak ne élni?

Meg kell keresnem Wolfot. Hátha ki tudja törölni az emlékeim.
Dr. Jemand is ezt tanácsolta. Azt hittük, hogy végre sikerült meggyógyulnom. Aztán már megint jött egy fenyegetés: Ha nem hagyom ezt abba…
Így meg kéne keresnem Wolfot. Ő tudna segíteni.
Olyan csupasz a falam, mint festéskor volt még 10 éve. Vagy 11. A fotókat elhamvasztotta múltjuk, a képeken megfakultak a színek, a tükrök kicsorbultak. Csak reménykedni tudok, hogy a tavasz megfesti új színeivel.
Meg kell találni Wolfot. Szükségem van rá.
Egészen jól elvoltam Zsüffellel. Úgy, ahogy a lányok szoktak. Cseverésztünk, vihogtunk, sugdolóztunk és pletykálkodtunk. Mindenhez megvan a megfelelő mosolyom. Kedves mosoly, őrült vigyor, sejtelmes somolygás és gonosz kuncogás. Egy-egy megszokott, már könnyen megformálható szerep, nem is kell szinte már figyelnem rá, önálló életet élnek karjaim és tetteim, mégis tökéletesen alakítják a megformálandó szerepet. Ilyenkor újra elkalandozhatok…
Meg kéne találni Wolfot. Valaki tudja vajon, hogy merre ment?
Visszakívánom a szavakat. Itt lebegnek a szemem előtt. A beszélgetések, a színek, a zörejek.
Te mit tennél Wolf, ha egy álomvilágod hullana apró darabjaira?
Hella kívánja a világot szebb helyre.