2010. október 9., szombat

Said the people

- Wolf! Wolf! Várj már meg! - szaporáztam lépteim. - Na, végre, hogy megvagy. Tudod, ilyet csinálni nem szép dolog és máskor légyszíves ne is csinálj! De ne vágj ilyen arcot, kérlek! Örülök, hogy újra látlak - karoltam Belé -, de tényleg. El sem tudod hinni, milyen eszeveszettül kerestelek. De tudod, mi volt az egészben a legviccesebb? Nem? Hogy végig ott voltál, ahonnan elindultam! Mintha direkt bújtál volna oda, ahova tudtad, hogy nem fogok nézni. Mint mikor Balázzsal bújócskáztunk, mikor kicsik voltunk. Ő mindig bebújt a kamrába, mert tudta, hogy oda nem merek bemenni majd, pedig előre meg is beszéltük, hogy oda nem lépünk be. De így persze, mindig ő győzőtt, vagy jött édesanya és kiparancsolta Balázst a kamrából és rászólt, hogy ne ríkassa meg a hugát...Szóval nekünk is le kéne fektetnünk egypár alapszabályt, mint például, hogy nem mehetünk oda, ahol már egyszer jártunk. Vagy valami ilyesmi... - Szövetkabátja érdességét éreztem karomon. - Szólj, ha túl szorosan foglak, csak tudod, annyira nem tudom elhinni, hogy végre megtaláltalak! Tudod, hallottam, ahogy fütyülsz. Igen, azt hallottam meg először, a régi füttyjelünket, amit csak mi ismerünk. Aztán ott találtalak a kidobásra ítélt szemetek között... Olyan volt, mint régen, ide is féltem belépni...Ott voltak azok a fényes emlékek...Vagyis porosak már, de alatta olyan színben pompáztak, amik a valóságban nem léteznek... - Közelebb hajoltam hozzá - Wolf, ha mondhatok valamit, az első, ami elém került, egy pillanat volt. Egy téli este pillanata. Tudod, mi a legijesztöbb? Hogy tisztán emlékszem pont arra a pillanatra, amikor megengedtem magamnak, hogy ne fojtsam el azokat, amiket érzek belül. Mintha nem ítéltem volna az összes emléket kiselejtezésre. De így sokkal jobb, tudod Wolf, te elveszed a színeket. Most már csak egy fakó gömb lesz a többi között. Ugye Wolf? Te is így gondolod, igaz? Mondj már valamit!
- Törd meg a színeket.

Szerte foszlott a képzelet színes kárpitja.
Hella egyedül állt tovább a vibráló sötétségben.

2010. október 2., szombat

Az én Hitem



Nem hiszem a könnyeket. A látványos könyörgést és esdeklést. A fájdalmat hiszem, a csendes szenvedést, amely akár a halál nem kopog, hanem aljasan bekúszik a küszöb alatt. Hátadmögé bújva, óvva símogat és önnön kezeddel fojtogat, de meg nem öl soha. Nem hiszem a bánat drámai sóhaját, ám már túl jól ismerem a megszakadt szív néma sikolyát. Könyörgést és hálát tudok, de használni nem tanítottak soha.

piros, kívánt boldog születést.