2010. október 9., szombat

Said the people

- Wolf! Wolf! Várj már meg! - szaporáztam lépteim. - Na, végre, hogy megvagy. Tudod, ilyet csinálni nem szép dolog és máskor légyszíves ne is csinálj! De ne vágj ilyen arcot, kérlek! Örülök, hogy újra látlak - karoltam Belé -, de tényleg. El sem tudod hinni, milyen eszeveszettül kerestelek. De tudod, mi volt az egészben a legviccesebb? Nem? Hogy végig ott voltál, ahonnan elindultam! Mintha direkt bújtál volna oda, ahova tudtad, hogy nem fogok nézni. Mint mikor Balázzsal bújócskáztunk, mikor kicsik voltunk. Ő mindig bebújt a kamrába, mert tudta, hogy oda nem merek bemenni majd, pedig előre meg is beszéltük, hogy oda nem lépünk be. De így persze, mindig ő győzőtt, vagy jött édesanya és kiparancsolta Balázst a kamrából és rászólt, hogy ne ríkassa meg a hugát...Szóval nekünk is le kéne fektetnünk egypár alapszabályt, mint például, hogy nem mehetünk oda, ahol már egyszer jártunk. Vagy valami ilyesmi... - Szövetkabátja érdességét éreztem karomon. - Szólj, ha túl szorosan foglak, csak tudod, annyira nem tudom elhinni, hogy végre megtaláltalak! Tudod, hallottam, ahogy fütyülsz. Igen, azt hallottam meg először, a régi füttyjelünket, amit csak mi ismerünk. Aztán ott találtalak a kidobásra ítélt szemetek között... Olyan volt, mint régen, ide is féltem belépni...Ott voltak azok a fényes emlékek...Vagyis porosak már, de alatta olyan színben pompáztak, amik a valóságban nem léteznek... - Közelebb hajoltam hozzá - Wolf, ha mondhatok valamit, az első, ami elém került, egy pillanat volt. Egy téli este pillanata. Tudod, mi a legijesztöbb? Hogy tisztán emlékszem pont arra a pillanatra, amikor megengedtem magamnak, hogy ne fojtsam el azokat, amiket érzek belül. Mintha nem ítéltem volna az összes emléket kiselejtezésre. De így sokkal jobb, tudod Wolf, te elveszed a színeket. Most már csak egy fakó gömb lesz a többi között. Ugye Wolf? Te is így gondolod, igaz? Mondj már valamit!
- Törd meg a színeket.

Szerte foszlott a képzelet színes kárpitja.
Hella egyedül állt tovább a vibráló sötétségben.

2010. október 2., szombat

Az én Hitem



Nem hiszem a könnyeket. A látványos könyörgést és esdeklést. A fájdalmat hiszem, a csendes szenvedést, amely akár a halál nem kopog, hanem aljasan bekúszik a küszöb alatt. Hátadmögé bújva, óvva símogat és önnön kezeddel fojtogat, de meg nem öl soha. Nem hiszem a bánat drámai sóhaját, ám már túl jól ismerem a megszakadt szív néma sikolyát. Könyörgést és hálát tudok, de használni nem tanítottak soha.

piros, kívánt boldog születést.

2010. május 23., vasárnap

Boldog mérgezett pillanatok lebegése

Eszembe jutott egy szó. Egy igen kegyetlen szó.
Egy olyan dologra használjuk, amire mindenki vágyik, és mégis nem mindenki kapja meg. Ha nem várod, akkor eléd toppan, ha viszont hajszolod, meg nem leled.
Ha mégis megkapod, egy szempillantás alatt elillanhat. Egy fajta drog, amire, amilyen könnyű volt rászokni, olyan nehéz leszokni.
Ha olvasnád ezt, azt kívánnám, hogy sűrűsödjön meg körülötted minden perc, az érintések legyenek jéghidegek, az üresség tátongó. Az kívánnám, hogy az embereket mosoly-állarcuk lehullatva lássad. Azt kívánnám, hogy lássam szemeidben a kétségbeesést. Azt kívánnám, hogy minden egyes kimondatlan szó éles késként nyilaljon a lelkedbe. Azt kívánnám, hogy én ott álljak és azt suttoghassam: Én mondtam. Ilyet nem tehetsz.
Lehet a bosszú édes, de a méreg végzetes.
Egy igen kegyetlen szó.

Hella féle pupilla-próba

2010. április 24., szombat

So fine. Be mine.

Pitymallatkor vártam érkezésedet. Mindent előkészítettem, aprólékos gonddal. De ahogy telt s múlt az idő, s már jócskán elharangozták a delet, ez a rend megkopott, pókháló ezüstözte be a por-fakó gondolatokat. Délutánra már le is mondtam rólad. A dolgokat saját szám íze szerint rendeztem, és köztük éltem. Minden megfelelő volt az aranyló naplementében. És mikor az este ragadta magához égi uralmát, te megérkeztél. De a szürkület elfedte igazi kilétedet. A bársony éjszakát csillagok aranyozták be. Vártam a napfelkeltét, hogy megtudjam az igazat.
Pitymallatkor vártam távozásodat. A Nap arany sugarai megfestették a szürke világot. Utána soha nem ismertük fel egymást újra.
Hella próbál rájönni, hogy az apró dolgokat hogy lehet hasznosítani újra. Vajon sikerül neki?

2010. április 10., szombat

pont.


véget ért. ennyi volt az egész, ami mássá tett. véget ért. egy igazi csökönyösen álló ponttal. véget ért.


piros záródás.

2010. március 21., vasárnap

Egyszerűen csodálatra méltó az egész.


Egy áporodott délutáni csevely az életről.

Piros: - Tudtad, hogy naponta 5 millió kósza gondolat pereg le az agyunkban?

Zsizsi: - Ez elég ijesztő nem?

Piros: - Mondhatni, és ebből alig fogunk fel párat.

Zsizsi: - Hogy?

Piros: - Úgy értem, csak egy pár foglalkoztat minket igazán. Például, ha most becsukod a szemed egy kicsit. Megnyugszol, még akkor is gondolsz valamire. Majd amikor kinyitod, minden színes, hangok, meg minden körül vesz. Ezernyi emlék csap meg hirtelen, mind egy másodperc töredéke alatt történik, alig 2-3 jegyzel meg és futtatsz tovább, amire még emlékszel is.

Zsizsi: - Milyen kevés.

Piros: - Mond.

Zsizsi: - igen?

Piros: - Miért utálja mindenki az életet? Én még azt is gyönyörűnek találom néha, ami másokat elborzaszt. Annyira el tud bűvölni a világ. A hazugságok. A csalások. A szépek és a bolondok.

Zsizsi: - Hmm. Nem tudom, miért találják borzasztónak. Valahol ijesztően tökéletes. Minden kiszámított átgondolt. Miközben azt hiteti el veled, hogy spontán és trükkös.

Piros: - Fondorlatos, rendezett, közben meg sokszor kaotikus.

Zsizsi: - De minden fel van építve előre. Olyan mintha Valaki tartana a kezében egy üveggömböt, amiben hó esik, megrázogatja és te abban az üveggömben, csak egy kis műanyag figura vagy, aki halálra rémül minden rázásnál, ezzel szórakoztatva azt a Valakit.

Piros: - Én néha azt gondolom, hogy egy fekete-fehér filmben élünk. Úgy nézem vissza a dolgokat amik velem történnek. A szinkron néha elcsúszik, mert rossz a gramofon. A dolgok szépen lassan történnek. Szemcsés képek. Néha akadozó, rossz hangfelvétel. Van amikor csak felirat van, mert minden annyira lehalkul, hogy érzed, ahogy kong a füled és a levegő kicsit fojtogató.

Zsizs: - Ez tetszik.

Te mihez hasonlítanád az életed?

http://www.youtube.com/watch?v=s3eWPBScgCs

2010. március 12., péntek

Miért olyan gyalázatos az a kívánság, hogy hagyjanak ne élni?

Meg kell keresnem Wolfot. Hátha ki tudja törölni az emlékeim.
Dr. Jemand is ezt tanácsolta. Azt hittük, hogy végre sikerült meggyógyulnom. Aztán már megint jött egy fenyegetés: Ha nem hagyom ezt abba…
Így meg kéne keresnem Wolfot. Ő tudna segíteni.
Olyan csupasz a falam, mint festéskor volt még 10 éve. Vagy 11. A fotókat elhamvasztotta múltjuk, a képeken megfakultak a színek, a tükrök kicsorbultak. Csak reménykedni tudok, hogy a tavasz megfesti új színeivel.
Meg kell találni Wolfot. Szükségem van rá.
Egészen jól elvoltam Zsüffellel. Úgy, ahogy a lányok szoktak. Cseverésztünk, vihogtunk, sugdolóztunk és pletykálkodtunk. Mindenhez megvan a megfelelő mosolyom. Kedves mosoly, őrült vigyor, sejtelmes somolygás és gonosz kuncogás. Egy-egy megszokott, már könnyen megformálható szerep, nem is kell szinte már figyelnem rá, önálló életet élnek karjaim és tetteim, mégis tökéletesen alakítják a megformálandó szerepet. Ilyenkor újra elkalandozhatok…
Meg kéne találni Wolfot. Valaki tudja vajon, hogy merre ment?
Visszakívánom a szavakat. Itt lebegnek a szemem előtt. A beszélgetések, a színek, a zörejek.
Te mit tennél Wolf, ha egy álomvilágod hullana apró darabjaira?
Hella kívánja a világot szebb helyre.

2010. január 13., szerda

Csak így megy


Te is hallod, ahogy reped az ég? A felhők feszítik szét.
Te is látod, ahogy életre kelnek a fák? A napsugarak rezegtetik át.
Te is érzed, ahogy imbolyog a föld a lábad alatt? Ez a tenger illata.
Te is úgy érzed, hogy a feje tetejére állt minden?



Hát menjünk, csak fogd meg a kezem, hiszen az égen járunk.

Hella várakozott az alatta húzódó piroslámpáknál.

2010. január 5., kedd

Vacilálás. Büszkeség.


De ez, nem véletlen. Mióta rosszul érzem magam, egyre kevésbé tudom kimutatni az érzelmeimet, azoknak, akiknek számítanak. Szeretném, hogy tudják szeretem őket. Szeretném, hogy tudják mindent megtennék értük. Szeretném, hogy tudják, mindőjüket képes lennék megölni. Pusztán féltésből. Pusztán haragból. Mind, képes lennék megfojtani egy selyemsállal, vagy egy revolverrel lelőni őket. Pusztán, azért mert valaha nagyon szerettem őket. Ma valamiért mindenkit utálok. Az összes embert, akit ismerek. Míly gyűlöletes világban élünk. Nem gondolod? Nem. Biztosan nem. Te mindig szeretted hinni, hogy a világ lehet jó, szép, ábrándos, kedves. Én már nem hiszem ezt. Valahol, ahol a hitemet hagytam, ott maradt az ábrándos énem is, arra felé vagy te is.
Szeretem hinni, hogy több emberből állok, és több személyiség lakozik bennem. Megnyugtató, hogy nem vagyok felelős az összes tudatomért. Mind máshogy gondolkodik, mind mást lát helyesnek, csak egy a közös. A test, amiben lakoznak. Az mindig ugyanaz marad. Nem változik, pedig sokszor széttépném a fejem, hátha kettő lenne belőle. Sok megszemélyesülésem lenne és mindegyik mást mondana. De végre egy indok, egy eszme, egy cél lenne minden testemben külön-külön. Nem mosódnának össze a határok. Nem lennék egy furcsa kreálmány, amely lehetetlenné teszi a létezésem. Vajon boldog lennék úgy? Képes lennék többre, mint most?
Talán buta lennék. Butább, mint most. de boldogabb is.
De mond, te miért küzdesz, ez ellen? Ennyire félsz szabadon boldognak lenni?
Racionális gondolkodás. Azt mondod, te mindent elvakultság nélkül képes vagy végig gondolni, majd azt tenni, amelyet magadnak a legjobbnak vélsz.
Mégis milyen önző vadállat vagy te?
Azt mondod szereted Őt. Őt persze szereted. Annyira szereted, hogy megmented őt magadtól. Mégis… mégis mit képzelsz magadról ilyenkor? Neked jogod van megválasztani, hogy Ő, neki mi a jó. Igazán. Úgy látod, hogy ő még gyerek és nem képes megítélni kit szerethet és kit nem? Talán a saját magáért még mindig ő felelős, nehogy már te ítéld meg, hogy mi a jó neki.