2012. január 18., szerda

Azt kívánom

Ha körbe nézel, romokat látsz. Kacéran göndörödik a hamu és por egyvelege a lerombolt épületekből. Az elpusztult táj bűzös lehelete, mint délibáb, remeg a távolban. Kósza lépteidet diszharmonikusan visszhangozzák a megtört falak. Ismerőst pillantasz meg egy betontömb alatt, de mikor kínlódva felemeled, kacagásként tovaillan, s a nevetés követi árnyékod léptét. A templom tornya kettéhasadt, mint a villámsújtotta fa törzse. Az őrület játszott itt. Széttépett mindent, mi útjába áll. A kidőlt kereszt tövéből vékony ér fakad, gyorsan szalad a hajszálér a repedésekben. Magába gyűjti az összes port, hamut, félelmet, skarlát pirosan hömpölyög medrében. Az ég alja gondolatoktól vészterhes. Magába gyűjti az összes önutálatot, de már semmi kimagasló pont nincs, amibe belecsaphatna. A vérpatak kiszélesedik a betört ablakú házak között, színe sötét vörössé válik, megtelik a gondok piszkával. A folyó tovább sodródik a dagadó szív felé, beleönti mocskát, amitől lassan feketévé érik a lüktető élet. Az ég ráhajlik a földre, összenyomja a levegőt, kipréseli az utolsó lélegzetet, mire dörgedelmesen lecsap, s neked nincs hova menekülnöd a letarolt tájon. Nem tudod, hova nézz, benned visszhangzik a kacaj, az árnyékod a talpadat csiklandozza. A nyomasztó légkör megtelik tehetetlenséggel, s te nem tudsz mit tenni ellene, a félelem hidegen előkúszik a romok közül, az összes cselekedetedet megbéklyózza, s mikor már azt hiszed, rosszabb nem lehet, az önutálat fellege megtalálja az egyetlen kimagasodó pontot a tájon. S beléd csap a villám.